english
magyar

Hol éljenek a hajléktalanok - Képmás

Ez a cikk eredetileg a Képmás folyóirat októberi számában jelent meg, az interjú készítője Kölnei Lívia.

Nem lehet életvitelszerűen közterületen élni – ezt mondja ki a szabálysértési törvény 2018. október 15-étől életbe lépő módosítása. A társadalom nagyobbik része lelkes: végre megszűnik az a közegészségügyi és közbiztonsági szempontból is tarthatatlan állapot, ami például Budapest belső köztereit amortizálja hosszú évek óta. A társadalom kisebbik része megfogalmazza kétségeit: vajon segíti ez a lecsúszott emberek helyzetének megoldását? Humánus-e mindaz, ami mostantól a pszichikailag és testileg is beteg emberekkel történik? S mindez összeegyeztethető-e a társadalmi és egyéni lelkiismerettel, erkölccsel? Mennyire javít majd a helyzeten az a 650 millió forint, amit az államtitkári ígéret szerint a hajléktalanellátó intézmények fejlesztésére fordíthatnak, és az a 300 millió, amelyet még ugyanerre a célra elkülönítenek?

Kunszabóné Pataki Anna 8 éve vezeti az egyházi alapítású Csak Egyet Szolgálat nappali melegedőjét Budapesten, a VI. kerületben. Hajléktalanok és más lecsúszott, szegény emberek számára biztosítanak ételt, tisztálkodási és mosási lehetőséget, mentálhigiénés programokat, és megpróbálják személyre szabott odafigyeléssel segíteni őket. Melyek a gyenge, fejlesztésre szoruló részei a hajléktalan-ellátórendszernek, amelyre az ígért 650 illetve 300 millió forintot költené, ha döntési helyzetben lenne? – kérdezem Annát. A válasza megdöbbent: „A teljes, rossz felépítésű rendszert ellene az alapoktól újraszervezni. Ma ugyanis csak a pillanatnyi válság elhárítására alkalmas: egy ember ne fagyjon meg, ne haljon éhen éppen ott és akkor. Minden hajléktalant egyformaként kezelnek, holott sokféle okból válhatnak az emberek hajléktalanná, és minden csoport másféle segítségre szorul” – ismerteti a helyzetet tárgyilagosan. A hajléktalanszállók száma önmagában szerinte nem számít mindaddig, amíg nem veszik figyelembe az utcán lévők lehetőségeit és szükségleteit. Sokan akkor se tudnak bemenni a hajléktalanszállókra, ha akarnak, mert jogszabályi előírás, hogy milyen feltételeknek kell megfelelniük a befogadáshoz. Nagyon sokan például pszichés betegek – gyógyszeres kezelés és betegségtudat nélkül. Nincsenek papírjaik, kihullottak az egészségügy rendszeréből, eltartani magukat képtelenek – méltatlan, ami velük történik, hiszen ők nem tehetnek róla. A szenvedélybetegek, alkoholisták, drogosok sem tudnak esetenként bemenni az ellátórendszer intézményeibe. Kunszabóné Pataki Anna szerint nem kényszerekre, hanem speciális
segítségre, szakellátásra lenne szükségük a különféle helyzetű és típusú hajléktalan csoportoknak. A mai rendszer nem törődik azzal, hogy ki mire képes vagy nem képes.

„Véleményem szerint is méltatatlan az, hogy valaki az utcán alszik. Itt töröltem... Ha jogszabállyal munkára vagy szállásokra kényszerítenek olyanokat, akik arra alkalmatlanok, abból csak baj lehet. Mi nappali melegedőt működtetünk. Mostantól behozhat hozzánk a rendőr bárkit, olyanokat is, akiket a többiek védelmében nem lenne szabad beengednünk. Minket ugyanis előírások köteleznek, hogy csak olyanokat engedhetünk be, akik rendelkeznek például tüdőszűrési igazolással, személyazonosító okmányokkal – rengeteg ilyen megoldhatatlan helyzet adódhat” – világosít fel Anna.

A szenvedélybetegeknek például drogrehabilitációs intézménybe bejutni akkora akadályverseny, hogy az övéik közül csak ritkán jut be egy-kettő. Hónapokig kellene előtte orvosi vizsgálatokra járniuk, megvárniuk az eredményeket – a legtöbben nincsenek olyan mentális szinten, hogy ezt egyedül végigcsinálják. Szinte mindegyikük mellé kellene egy segítő. Fontos lenne, hogy ebben a rehabilitáció előtti időszakban is legyen hol élniük, ahol nincsenek kitéve kísértésnek. Az állami gondozásból kikerülő fiatal felnőttek közül a lányoknál ott a veszély, hogy drogos prostituáltak legyenek, a fiúk utcákon lődörgő drogos bandák tagjaivá válhatnak. Ahhoz, hogy kikerülhessenek a bandából vagy a lányok az emberkereskedelemből, védelemre lenne szükségük: egy titkos címeken lévő, országos szintű, rehabilitációs otthonokból álló hálózatra.

Közhelynek számít, hogy a szociális munkások az anyagilag az egyik legkevésbé megbecsült, ugyanakkor nagyon nehéz és nélkülözhetetlen munkát végző csoportja a társadalomnak. A szakma lehetőségeiről érdeklődöm, és Anna szembesít azzal, hogy a nappali melegedők állami normatíváját reálértékben harmadára csökkentették az utóbbi hat évben. Az alkalmazottak a közalkalmazotti bértábla szerint kapják a fizetésüket, túlterheltek. Nyugaton minden hét év után egy évet pihenhet egy szociális munkás, hogy regenerálódhasson testileg-lelkileg, mert ők vannak együtt nap mint nap a legnehezebben elviselhető emberekkel. Folyamatosan atrocitásoknak vannak kitéve, ordibálnak velük vagy megfenyegetik őket – tehát nagyon kemény pálya ez. Se veszélyességi pótlékot, se plusz pihenőidőt nem kapnak. Jogszabály írja elő, hány kollégának hány gondozottal kell foglalkoznia, „de az annyira kevés, hogy ha mi azt betartanánk, nem lenne értelme a szolgálatunkat működtetni. Tehát a rendszert alakítanám át” – összegzi a tapasztalatait.

Arról érdeklődöm, hogy a hajléktalanok hány százalékát lehetne nagyobb erőbefektetéssel, szakértelemmel „visszasegíteni”a társadalomba. Segélyszervezetek vezetői sajtónyilatkozatokban 20 százalékra becsülték, akiknek volna még esélye normális, önálló életre. Anna a szokott, életvidám hangján, de tárgyilagosan kezdi számba venni a lehetőségeket: az idősebbek, akik évtizedek óta hajléktalanok, már alkalmatlanok erre. A fiatalokat pedig, akik most kezdik ezt az életformát, nagyon hamar tönkreteszik a drogok. Akik kiesnek a társadalmi közösségi hálóból, azoknak körülbelül a nyolcvan százaléka élete hátralévő részében gyámolításra szorul. „Javítani lehetne ezt az arányt, ha hatékonyabb lehetne a munkánk, például nem növekednének a bürokratikus terhek, ami miatt kevesebb idő jut a gondozottakra, és ha differenciáltabb lenne a szociális ellátórendszer. Én például önellátó, munkaterápiás farmokat is létesítenék, mert a társadalom perifériájára szorult emberek bizonyos csoportjai számára az nagyon hatékony lenne. De a mai rendszer egységes masszaként kezeli őket.”

Anna meglepő adatokkal szembesít: akik bejönnek hozzájuk a nappali melegedőbe, azoknak csak kb. 10-20 százaléka lakik utcán. Az ötven százalékuk lakásban él, de annyira alacsony a jövedelmük, hogy ha a rezsit kifizetik, már nem marad ételre, ezért bejönnek hozzájuk enni. Száz–száztíz adag reggelit és ebédet osztanak naponta. Egy másik csoportjuk különféle szállókon lakik, vagy szívességből elalhatnak különféle helyeken, ők nagy körforgásban-vándorlásban élnek. Tanulmány készült arról, hogy az egy területi egységen élő hajléktalanok 85 százaléka kicserélődik két év alatt, mindenki költözik tovább oda, ahol van lehetősége lakni, élni. Ezért véli úgy Anna, hogy az ő kivonásuk a látótérből sajnos nem szünteti meg ezt a nagy problémahalmazt, amit egyben lehetne csak kezelni.

„A mostani jogszabály-változtatással nekünk, szociális munkásoknak az is a problémánk, hogy senki nem segített nekünk erre felkészülni. Szinte egyik napról a másikra kell a heti 30 óra helyett 70 órában nyitva tartanunk, ugyanolyan dolgozói létszám és fizetés mellett, miközben a kasszánkból folyamatosan hiányzik a működésünkhöz szükséges összeg a korábbi normatívacsökkentés miatt.” Anna és kollégái fájlalják, hogy nem kaptak se hivatalos értesítést, se többletfinanszírozást az átszervezéshez, így nem volt se idejük, se pénzünk, hogy megtalálhassák és felvehessék a megfelelő embert a hosszabb nyitvatartáshoz, aki pedig kulcsfontosságú lenne a munkájukhoz.

„A hajléktalanság veszélyének kitetteket kellene megsegíteni, hogy ne hulljanak le. Ha például valaki megbetegszik, és hosszabb időre elveszíti a munkaképességét, megállapítják rokkantságának aszázalékát, és az alapján kap némi juttatást, egy nagyon kis összeget – ezzel máris nyomorba van taszítva” – elemzi Anna az okokat, amelyek otthontalansághoz vezethetnek. Hasonló a sorsa azoknak, akik családtagjukat kényszerülnek folyamatosan ápolni – az ápolási díjukat a kormány most emelni fogja. Férfiak gyakori útja a lecsúszás felé, ha egy válás után a lakás meg a jövedelme jó része a közös gyereküket nevelő asszonyhoz kerül. A hajléktalanok negyede lehet körülbelül nő, a többség férfi. A nők ugyanis megpróbálnak mindig védelembe kerülni, valakihez hozzácsapódni, ami a kiszolgáltatott helyzettől nem mindig, de a hajléktalanságtól többnyire megmenekíti őket.

Mindenkinek a sorsa egy külön történet. A Szent István Társulat kiad hamarosan egy könyvet „Senki gyermekei” címmel a Csak Egyet Szolgálat vendégeiről. Huszonhat nehéz életutat mutatnak be, mert szeretnék tudatosítani, hogy mindenki egy külön sors, külön történet. A közös pont mindegyikük sorsában az, hogy nincs segítő-védelmező emberi hátterük. A társtalanságuk, magányuk gyökere pedig nagyon gyakran lelki eredetű, ezért is tartják missziós feladatuknak, hogy a keresztény hitet megismertessék az arra nyitott emberekkel. „Csak az evangélium ereje képes valóságosan újjáépíteni a személyt” – vallják a segélyszolgálat munkatársai.

Régóta foglalkozik lecsúszott emberekkel – miből meríti ehhez az erőt? – kérdezem Annát. Nincs semmiféle hősies felhang a válaszában: „A Csak Egyet Szolgálat az Új Jeruzsálem Katolikus Közösséghez tartozik, számunkra ez a nappali melegedő a missziós és a szociális segítségnyújtás helye. Nekem ez a közösségi háttér adja a motivációt és az erőt is.”

Készítette az: Unicial Grafikai Stúdió