english
magyar

Remény a reménytelenségben

„Csak Egyet”: furcsán hangzó név. Miért választottuk mégis?

Imapárokat keresünk!

Hordozzunk naponta imádságban "Csak Egyet"!

Online támogatás

Online is küldhet nekünk adományt.

Kérjük, támogassa szolgálatunkat adója 1%-ával!

Efrata Alapítvány a Hajléktalanokért Adószám:18242090-1-42 Számlaszám: 11719001-20322546

Anna

Anna szinte beleolvad a szociális, nappali melegedő környezetébe, lassan már csak két dimenzióban létezik, mert a harmadik, a test kiterjedése, már elfogyott. Menet közben, az idegeskedésekben, a négy gyerek miatt érzett aggodalomban, a Társ depressziója, majd eltűnése felett érzett fájdalmában, a hivatalok napi packázása és fenyegetése miatt, a lelke lassan felemésztette a testét:  szinte már csak a  bőr és az inak vannak a csontjain. Na és a gyerekek, persze! A  négy gyerek, akik kiszívják a testéből-lelkéből amit csak lehet.

 És sokat lehet, mert Anna megtesz mindent, hogy csinosan, tisztán járassa őket, sőt: elhurcolja a két legkisebbet, a város egyik végéből, ahol az albérletben laknak, egészen Erzsébetig, mert , mint magyarázza : „a gyerekek szeretik az ottani óvodát és ott elfogadják őket…”. Néhányan azt is tudjuk, hogy olyan is van, hogy néha, amikor nincs elegendő ennivaló otthon, akkor Anna maga nem eszik, csak hogy a gyerekeknek jusson…

 Magára maradt, gyerekeit így egyedül nevelő, negyven-valahány éves nő, az Anna. Az különbözteti meg a sorstársaitól, hogy semmiféle anyagi támogatást nem kap sem az államtól, sem a volt férjétől. A volt férje nem hagyta neki ott a lakást, (mert nem volt mit Annára hagynia), és azóta sem fizet egyetlen vasat sem. Miután a segélyek, önkormányzati hatáskörbe lettek utalva, semmi féle támogatásban nem részesül, mert nincs bejelentett lakcíme így olyan önkormányzat, sem amely támogatná. Munkát a legkisebbek miatt nem tud vállalni, azokkal van otthon.  Így gyakorlatilag a családi pótlékból él.  Abból semmire nem telik , amikor csak az albérletért, rezsiivel együtt 90.000 forint!  Nyilván a maradék húsz ezerből nem tud negyed magával megélni, akkor sem, ha a gyerekek egy része kap enni az iskolában, óvodában…

Ijesztően, betegesen sovány… Vannak napok, amikor úgy néz ki szegény, mint aki most tért haza Dachauból, vagy egy szovjet munkatáborból…A  teste kórosan  sovány, az arca végtelenül fáradt és elgyötört.  A bágyadt félmosoly, amivel időnként megpróbálkozik, nem tudja eléggé bevilágítani…

Pedig Anna minta állampolgár és kliens. Mint a hivatalokban, a  melegdőnkben sem tülekedik, szelíden, mint egy  kis borjú, megáll az ételre várók sora mellett az  ebédosztáskor, néz a meleg, barna szemeivel és megvárja, amíg észreveszik. Megkapja a három tál meleg ételt (amit általában eloszt a gyerekek között). A hivatalok, a családsegítők , az önkormányzatok segítő  munkatársai gyakran  szelídsége szerint is bánnak  vele:  leckéztetik, várakoztatják, kioktatják…  „ Segíteni nem tudnak, - mint mondja -, de rendre figyelmeztetnek, hogy csináljon valamit, mert a Gyerekjólét el fogja  venni a gyerekeket… Hogy mit kéne csináljon, nos ,azt ők nem tudják megmondani…

Anna vétke, az, hogy elhagyták és , hogy nincs sehova bejelentve. Ki vállalná, hogy bejelentsen egy négy kisgyerekes családanyát? Pedig dolgozott egész életében (felszolgálóként, még vidéken), Pestre is azért jött, mert itt volt munkalehetőség. Itt ismerkedett meg élettársával is, akivel jól megértették egymást. Egy darabig minden rendben ment, két gyereküket szeretetben, békében nevelték - bár az albérlet, amelyet végül Pesten találtak, sok pénzüket elvitte. Anna már a harmadik babával volt terhes, amikor borult az idill: a férfi rossz társaságba keveredett, kimaradozott, végül inni kezdett és durva volt otthon a családdal. Végül elköltözött.

 Amikor megszületett a harmadik gyerek is, a férfi, akinek egyébként is nagyon hiányoztak a gyerekek, úgy döntött, hazaköltözik. Az új próbálkozás alatt egy újabb gyerek is fogant, akit mindketten örömmel fogadtak.  Most azonban az albérlettel lett gond.  Menniük kellett, mert a főbérlő úgy döntött, eladja a lakást ahol eddig laktak.  Anyaotthonokban, szállókon húzták meg, magukat, míg végül aztán a megtakarított pénzükkel sikerült újból albérletet kivenniük.  A család agyon strapált és idegileg érzékenyebb férfi tagja már nem bírta elviselni az állandó feszültséget, megromlott a kapcsolatuk és végül Anna – a férfi döntését tudomásul véve, ismét magára maradt, most már négy gyerekkel, az albérletben.

 - Nagyon nehéz volt ezen a sok küzdelmen, nehézségen keresztülmenni…– meséli Anna. -Látni a gyerekeket, hogy mennyire megviseli őket ez az egész, hogy mennyire szenvednek. Mindez leírhatatlan, borzasztó…  A kiadásunk havonta 130.000 Ft volt - meséli tovább - ebből csak az albérlet + rezsi 110. 000, a bevételünk  93.000…És még örülhettem: rettenetesen nehéz volt négy gyerek mellett kifizethető albérletet találni…  A  gyerekek  miatt nem tudtam  munkát vállalni, hiszen a  legkisebbekkel otthon kellett lennem, így aztán éltünk, ahogy tudtunk… tovább.

 Mikor kérdezem, hogy hogyan tudja előteremteni a szükséges különbözetet, intézményi ajtónkra mutat: – Hát így…- válaszolja törődötten.  -  Járja végig a segít  intézményeket?  Bólint.

 - Nagyon sok segítséget kaptam és kapok itt Önöktől – mondja.  Sajnos a legtöbb helyhez hiába fordul az ember, mert csak fenyegetőzni tudnak, hogy elveszik a gyerekeket!  Ez felháborító! Ha segíteni nem tudnak, legalább ne fenyegetőzzenek!  

 Intézményünk, a „Csak Egyet” Szociális központ, valóban folyamatosan támogatja Annát és a gyerekeket, étellel, ruhával, időnként anyagilag is – ha teheti. Ez azonban sajnos, messze nem elég. Ahhoz, hogy valóban segíteni tudjunk, hosszú távon is, ennek a hősiesen küzdő asszonynak és a gyerekeinek, kérjük, ha teheti, lehetősége függvényében, segítsen Ön is. 

Készítette az: Unicial Grafikai Stúdió