english
magyar

Egy nap

Egy szocmunkás délelőtt

Vannak munkakörök, ahol nincs két ugyanolyan nap. Hogy néhány óra leforgása alatt hány emberrel, hány tragikus sorssal találkozik egy szociális munkás a Csak Egyet Szolgálatnál?

Indul a nap. Reggeliosztás, sor a recepciónál. Egy középkorú férfi ül le a szocmunkás asztalhoz. Hó vége van, a kérése nem meglepő. 3000 forintot szeretne, hogy kipótolja a szálló 15000 forintos havidíját. Intézem. Segíteni szeretnék. Mit végzett? Hogy került bajba?

Dzsesszdobos. Méghozzá jó. Abból gondolom, hogy évekkel ezelőtt külföldi munkát ajánlottak neki, amit el is fogadott. Kalandvágyból? Hajón vagy szárazon? Nem köti az orromra. A lényeg, hogy egy évre elutazott. A lakásán jelzáloghitel volt. Egy rokona pedig megkérte, hadd költözzön be arra az egy évre családdal, kicsi gyerekkel. Megállapodtak. Bérleti díj helyett a hitelt kell fizetniük. Telefonon havonta rá is kérdezett náluk. Mikor hazajött külföldről, szembesült vele, hogy átverték. Egyetlen törlesztőt sem fizettek be, így a banké lett az otthona. Itt kapott gellert. Most itt ül velem szemben és a szálló havidíjához kér kiegészítést. Igen. Megtapasztalta, milyen bekerülni a normális  élet után egy szállóra. Megalázó. Fájdalmas.

A következő, aki segítséget kér, ismerős. Évek óta jár a Csak Egyetbe. A férje agyi infarktus miatt kómába került. Mikor kezdett magához térni, egy lakásmaffia aláíratott vele valamit. Elvesztették az otthonukat. A két gyerek már nagy volt. Kirepültek. Az asszony viszont már képtelen volt a felemelkedésre. Megözvegyült. Ma szállón él, Fedél Nélkül újságot árul a belvárosban. A hangjában nincs keserűség, ahogy a helyzetéről beszél.

Egy kisebb összegű áthidaló kölcsönt kér az utána érkező. Nagyon fáradtnak tűnik. Harminc évig tűrte, hogy a férje veri. Aztán betelt a pohár. Erős asszony. Nem tört meg. Talált munkát, egy budai plázában takarít. Most intéz szociális bérlakást, havi 20 000 forintért tető lesz a feje felett. Ha sikerül, elhozza a gyerekeket a férjétől. Négy még kiskorú. Három felnőtt. Intézem, amit tudok.

A recepciótól hangos sírás. Nincs bent sok kolléga, előre szaladok, hátha kell segítség. Egy összevert nő magából kikelve zokog. A fején összevarrt seb éktelenkedik. Mondani próbál valamit. Nyugtatjuk. Nagy nehezen megértjük. Egy parkban aludtak éjszaka a barátnőjével. A sötétben valakik ütni, rúgni kezdték őket. A másik nő nem élte túl. Agyonverték. Megfagy a levegő. Nem tudja, mit tegyen most. Nem tudja jobban lesz-e valaha. Mi megtesszük, amit tudunk, igyekszünk. Az ilyen helyzetekben minden apróság egyszerre felértékelődik és semmiségnek tűnik. Értékes, ha ennek a nőnek a fájdalmát bárhogyan csillapítja, de eltörpül a visszavonhatatlan tragédiához képest.

Visszaülök az asztalomhoz. Még van idő ebédosztásig egy ügyre. Megint egy ismerős arc. Azért jött, hogy segítsek munkát találni. Bármit. Tudom, hogy szeretne dolgozni. Azt is tudom, hogy nem kellene. Bármit nem. A saját érdekében. Állami gondozott volt, intézményben nevelkedett. Tizenkettő és tizennégy éves kora közt élt családban. Nagyon boldog, hogy megtapasztalhatta, milyen így élni. Valamilyen indokkal visszaküldték. Valahogy felnőtt. Pár évvel később, mikor vonaton utazott, a nyitott ablak mellé állt. Valaki behajított egy nagy követ az ablakon. Viccből? Unalomból? Nem tudni. Neki viszont betört a koponyája. Agysérülést szenvedett. Több hónap rehabilitációt küzdött végig, de már soha nem lesz ugyanaz, mint korábban. Szeretne dolgozni. Most is. Pedig pár éve komoly gerincsérve lett, mikor valakiknek segített cipekedni. Az orvos szerint nem szabadna fizikai munkát végeznie. Hamarosan megműtik a gerincét. A beavatkozás kockázatos.

Ebédidő. A kollégákkal osztjuk az ételt. Jönnek sorba a vendégek – így szeretjük nevezni a hozzánk betérő rászorulókat. Ahányan vannak, annyi különböző úton érkeztek hozzánk, a Csak Egyet Szolgálathoz.

Készítette az: Unicial Grafikai Stúdió